Azt hiszem régen érte akkora csapás vidékünket, mint az utóbbi napokban. A víz átvette a hatalmat és megállíthatatlanul elfoglalta a városokat, falvakat, földeket. A XXI. század technikai csodáinak korában mégiscsak ott tartunk, hogy egy kiadós esős időszak eredményeképp katasztrófa sújtotta területté váltunk.
Hétvégén részt vettem az árvízi mentésben. Három településen jártunk, többek között Edelényben is.
Míg segítettem, sok minden eszembe jutott. Egyrészt nem győztem hálát adni az égnek, hogy az otthonom száraz és kényelmes ágyban alhatok a nap végén. A mindennapi elégedetlenkedés ilyenkor egész más értelmet kap. Hol van az én napi ügyes-bajos problémám ahhoz képest, hogy embereknek egy élet munkáját elviszi a víz? Milyen érzés lehet látni, ahogy a víz megállíthatatlanul folyik be a kertembe, a lakásomba?!
Másrészt azt hiszem nehezen fogom elfelejteni például annak a bácsinak az arcát, akinek a garázsa bejárata elé építettünk gátat a homokzsákokból, hogy legalább az száraz maradjon, de közben a szerelőakna már színültig volt vízzel. Azt az embert, aki dühödten kiabált a hivatali emberekkel, amiért nem vitték ki a megígért szivattyút, és az udvarában már csizmaszárig ért a víz. Azt a nénit, akit gumicsónakkal mentettek ki a házából, és összesen két szatyor holmit, meg a kis retiküljét tudta elhozni. Azt a két zavarodott kutyát Edelényben, akik le-fel rohangáltak, mert nem értették mi történik, hol a megszokott helyük. Azt a nyomorúságos pillanatot, mikor a lábam előtt egy hal vergődött az akkor még sekély vízben. Azt, hogy a tér, ahol Molnár Oszkár mellett tüntettünk ősszel, úgy ahogy van, eltűnt a víz alatt. Azt, hogy Sajóecsegen olyan vízátfolyáson kellett átvágni az úton, hogy örültem, hogy sötét van és nem látok szinte semmit, mert akkor talán neki sem merek vágni.
És közben éreztem azt az összefogást, ami az emberek között van. Hogy mindenki tudja a dolgát. Volt, aki lapátolt, volt, aki a zsákot tartotta, volt, aki a zsákot elhordta. Csatárláncban építettük a gátakat. Volt, aki gumicsizma nélkül is állt a magas vízben, és tette a dolgát. Időről-időre vízzel, kávéval és élelemmel kínáltak bennünket. Olyanfajta hangulat volt, ami csak kivételes helyzetekben alakulhat ki. De olyan ez a hangulat, aminek sokkal többször kellene előfordulnia az életünkben. Persze nem ilyen bajnak kellene kiváltania. De kellene, hogy létezzen, mert jó.
Így hát nem értem, hogyan lehetséges, hogy valakinek nem jut eszébe segíteni? Egy telefonhívással, egy élelemadománnyal, vagy munkával, ott a helyszínen. Hogyan lehetséges, hogy máris fosztogatásokról jönnek a hírek? Hogyan lehetséges, hogy emberek nem merik magára hagyni a házukat, bármennyire is veszélyes, mert attól tartanak, hogy még a megmaradt javaik is eltűnnek? Hogyan lehetséges, hogy olyan emberek is sorban állnak az ebédosztáskor, akik semmit sem dolgoztak? Hogyan lehetséges, hogy egy segélycsomagért árvízkárosultaknak adják ki magukat? Érdemes egy tál ételért eladni a lelkünket is?
Tanulságos hétvége volt. Megint rájöttem, hogy nagy bajban a többség összefog, de tökéletes összefogás nincs. Sok minden nem úgy működik, ahogy kellene. És talán soha nem is fog úgy működni.
Remélhetőleg mindenki tanul a mostani tragédiából. Új gátak épülnek, katasztrófatervek készülnek, riadólánc alakul. De a többi csak rajtunk múlik.
Én megteszem a tőlem telhetőt.
Hétvégén részt vettem az árvízi mentésben. Három településen jártunk, többek között Edelényben is.
Míg segítettem, sok minden eszembe jutott. Egyrészt nem győztem hálát adni az égnek, hogy az otthonom száraz és kényelmes ágyban alhatok a nap végén. A mindennapi elégedetlenkedés ilyenkor egész más értelmet kap. Hol van az én napi ügyes-bajos problémám ahhoz képest, hogy embereknek egy élet munkáját elviszi a víz? Milyen érzés lehet látni, ahogy a víz megállíthatatlanul folyik be a kertembe, a lakásomba?!
Másrészt azt hiszem nehezen fogom elfelejteni például annak a bácsinak az arcát, akinek a garázsa bejárata elé építettünk gátat a homokzsákokból, hogy legalább az száraz maradjon, de közben a szerelőakna már színültig volt vízzel. Azt az embert, aki dühödten kiabált a hivatali emberekkel, amiért nem vitték ki a megígért szivattyút, és az udvarában már csizmaszárig ért a víz. Azt a nénit, akit gumicsónakkal mentettek ki a házából, és összesen két szatyor holmit, meg a kis retiküljét tudta elhozni. Azt a két zavarodott kutyát Edelényben, akik le-fel rohangáltak, mert nem értették mi történik, hol a megszokott helyük. Azt a nyomorúságos pillanatot, mikor a lábam előtt egy hal vergődött az akkor még sekély vízben. Azt, hogy a tér, ahol Molnár Oszkár mellett tüntettünk ősszel, úgy ahogy van, eltűnt a víz alatt. Azt, hogy Sajóecsegen olyan vízátfolyáson kellett átvágni az úton, hogy örültem, hogy sötét van és nem látok szinte semmit, mert akkor talán neki sem merek vágni.
És közben éreztem azt az összefogást, ami az emberek között van. Hogy mindenki tudja a dolgát. Volt, aki lapátolt, volt, aki a zsákot tartotta, volt, aki a zsákot elhordta. Csatárláncban építettük a gátakat. Volt, aki gumicsizma nélkül is állt a magas vízben, és tette a dolgát. Időről-időre vízzel, kávéval és élelemmel kínáltak bennünket. Olyanfajta hangulat volt, ami csak kivételes helyzetekben alakulhat ki. De olyan ez a hangulat, aminek sokkal többször kellene előfordulnia az életünkben. Persze nem ilyen bajnak kellene kiváltania. De kellene, hogy létezzen, mert jó.
Így hát nem értem, hogyan lehetséges, hogy valakinek nem jut eszébe segíteni? Egy telefonhívással, egy élelemadománnyal, vagy munkával, ott a helyszínen. Hogyan lehetséges, hogy máris fosztogatásokról jönnek a hírek? Hogyan lehetséges, hogy emberek nem merik magára hagyni a házukat, bármennyire is veszélyes, mert attól tartanak, hogy még a megmaradt javaik is eltűnnek? Hogyan lehetséges, hogy olyan emberek is sorban állnak az ebédosztáskor, akik semmit sem dolgoztak? Hogyan lehetséges, hogy egy segélycsomagért árvízkárosultaknak adják ki magukat? Érdemes egy tál ételért eladni a lelkünket is?
Tanulságos hétvége volt. Megint rájöttem, hogy nagy bajban a többség összefog, de tökéletes összefogás nincs. Sok minden nem úgy működik, ahogy kellene. És talán soha nem is fog úgy működni.
Remélhetőleg mindenki tanul a mostani tragédiából. Új gátak épülnek, katasztrófatervek készülnek, riadólánc alakul. De a többi csak rajtunk múlik.
Én megteszem a tőlem telhetőt.
Molnár Krisztina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése